Karácsonyi történet egy István úton talált kismacskáról

Pár hete Luca arra ment haza, hogy az István úti lépcsőházban egy kiscica sétál fel és alá. Mikor meglátta Lucát, rögtön dorombolni kezdett és odasimult a lábához, s ezzel teljesen el is varázsolta a lányt. Az persze nagy kérdés volt, hogy került két zárt ajtón keresztül is a házba, de nem számított, valaki nyilván beengedhette, vagy akár észre sem vette, ahogy a cica beslisszolt.

Luca felvitte magával a lakásba, adott neki enni, inni, s gyorsan telefonálni kezdett, hátha talál neki gazdit, mert ő sajnos allergiás a macskaszőrre. Végül a tündéri kis jószág Bettinél kötött ki, aki Luca testvérének a baráti köréhez tartozott. Betti egy éjszakára tudta befogadni a cicát, mert nála egyébként is lakott macska (nem is egy: három), de

Bettiről mindenki tudta, hogy nagy szíve van, és igyekszik segíteni a rászoruló négylábúakon.

Másnap el is vitte állatorvoshoz a váratlan vendéget, ahol kiderült, a pici cica nem nyolchetes, hanem nyolc hónapos. Alultáplált, sovány, a bordái kilátszanak. De végtelenül kedves, olyan, ami ritkaság a macskák között is.

Néhány éjszakát még egy állatokkal foglalkozó alapítványnál állomásozott a kiscica, aztán Juditéknál kötött ki, akik egészen beleszerelmesedtek.

Vettek neki macskaalmot, macskatápot, beszereztek játékokat, cicának való vackot, mindent, amit csak megérdemel egy ilyen kis jószág.

Lelkiismeretesen vitték orvoshoz is, szinte naponta, mert a cica nehezen kapott levegőt, folyt az orra, úgy tűnt, gond van a tüdejével. Kapott gyógyszert, injekciót, infúziót. Az állatorvos korrekt volt, elmondta, hogy megtesznek mindent érte, de hogy meggyógyul, azt nem merte volna kőbe vésni.

Juditéknál a cica mindenesetre otthonra talált. Mindenki szerette, Judit szülei és Judit barátja, Bence is, igyekeztek a kedvét keresni. Hiszen ki ne lenne oda meg vissza egy parányi állatkáért, aki csodával határos módon vészelhette át élete első nyolc hónapját: éhezett, nélkülözött, de megúszta, nem csapta el autó, nem kapta el egy arra kószáló kutya sem. Talán ezért is volt annyira kedves, hogy nem győzték videózni, meg fotózni.

Ahogy azonban sok történetben, itt is van egy de. Egy sajnos. Egy hiába.

A cicát hiába hordták orvoshoz, hiába kapott kezelést, hiába voltak átmeneti javulások egészségi állapotában, végül nem sikerült győzedelmeskedni a betegségen. Nem erősödött meg, nem lett jobban, egyre kevésbé kapott levegőt.

Sajnos, nem igaz, hogy a szeretet képes mindent legyőzni. A mesékben igen, a valóságban nincs ez így. Már sokadjára jártak az orvosnál, amikor meg kellett hozni egy súlyos, szívszorító döntést: a cicát el kell altatni. Nincs más megoldás, még ez a humánusabb változat, mert ha ezt nem teszik meg, egyszerűen feladja a tüdeje és meg fog fulladni. Aki szeret egy állatot, pontosan tudja, hogy az állat: barát, családtag, olyan, mint egy ember. Nem egy tárgy, egy élő plüss figura, nem azért van, hogy azt tegyünk vele, amit akarunk. Nem a tulajdonunk, hanem a társunk, akiért felelősséggel tartozunk.

Nem volt mit tenni. A cica örökre elaludt. És igen, megsiratták. Fájt mindenkinek, aki találkozott vele, hogy ez lett a sorsa. Persze, volt legalább egy jó hete, olyan emberek között, akik szerették. De így alakult.

Néhány napja volt egy gondolatom, hogy elmesélem majd a Dehir olvasóinak, milyen lesz a karácsonya ennek a befogadott kis kóbor állatnak. Abból a nagy karácsonyi cicaboldogságból sajnos nem lett semmi. De úgy döntöttem, a talált kismacska történetét mégis megírom, mert karácsony van, mert ilyenkor szeretünk a szeretetről beszélni, s ilyenkor még inkább érezzük azt, milyen sok magányos ember van a világban, milyen sokan élnek egyedül, milyen sokan vannak, akik nem tudnak kihez szólni.

Nem csak magányos emberekből van sok, hanem menhelyekre került macskákból, kutyákból is.

Aki akar, aki tud, segíthet rajtuk. Akár azzal, hogy visz hozzájuk állateledelt, plédet, vagy anyagi jellegű adománnyal támogatja a menhelyek működését. Vagy azt is teheti, hogy végiggondolja egyszer, kétszer, tízszer, milyen lenne az élete, ha hazavinne egy cicát vagy egy kutyust. Ha gazdája lenne egy magányos, kidobott állatnak. Akkor már ketten találnának társra. Az ember és az állat is.

Aki állattal lakik, az sosincs egyedül. Azt az embert mindig várják otthon, annak az embernek mindig örülnek, ha hazaérkezik. Van, kihez szóljon, van, kiről gondoskodjon. Megváltozik az élete: teljesebb lesz. S ehhez nem kell kertes ház, hatalmas birtok, semmi extra. Egy kutya, egy macska ott szeret lenni, ahol a gazdája él. A legpazarabb kifutó sem ér annyit, mint egy koszos pléd a gazdi lábánál – és ez lehet akár a tizedik emeleti panelben is. 

Ha otthon vannak karácsonykor (akár egyedül, akár társaságban), gondoljanak arra, hogy jónak lenni jó. Meg szeretve lenni is. Nagyon gazdag és boldog ember az, aki egy kutyáról vagy macskáról gondoskodhat, higgyék el!